Mikor először köszöntünk,
egyszerű kézfogás.
Ugyanott másodszor,
érzelmi sokk, komplett vallomás:
Szívem eszeveszett zakatolásával
bírkóztam,
magam csengetésre, karom mozdulatra
sarkaljam...
Hisz már-már éreztem lényed az
ajtón át
̵
Oh, bár csak ennyi lenne ismét a távolság! ̵
Nyílt az ajtó és rám szállott a
köd,
nem voltam többé okos, főleg nem
bölcs
Mert már nem pusztán csak a szavak
vagy hangok,
részeggé tettek a valódi érintések,
ízek, illatok...
Tenger hajadba temettem arcom, köréd
fontam karjaim
hagytam, Hadd nyeljenek el hullámzó
tincsednek habjai!
Zuhantam a végtelen morajlásba,
hol nem létezett más hang
csak szívünknek lüktető,
véget nem érő zakatolása...
Táncoltunk mozdulatlan, a küszöbön
állva,
̵
Mégis mi ez az érzelmek örvénylő kavalkádja?! ̵
Hogy ránthattál
így a mélybe, Te szerelmes Őserő?
És ölelte így
egymást valaha két vadidegen ismerős?
Tenger illlatú lány,
nem látom találkozik-e újból az
utunk
Ha máshol nem is,
de abban az ölelésben, örökké
együtt maradunk!
Tóth Róbert
2015. szeptember - 2017. október
