Érik a grigri, hajlik a nittfül, bodor a kötélvég.
Két szegénylegény Tardosra menne, de nincsen projektje.
Van nekik lapka a tarisznyába’, Tatanka magába’,
Szolgalegénynek, bakonyi legénynek, de kevés a 8a.
BHSK alapítóinak költeménye, szájhagyomány útján maradt fent.
Legkorábbi írásos említése 2010-es, ez alapján valamikor 2008 és 2010 között keletkezhetett.
Bájos ezer színű azúr kék,
Tengerszínű festővászon,
ahol játszik az égszínkék,
és megannyi vendég,
álom.
De néha Ő is köntösbe bújik,
maszkokkal eltakar –
egymás nyomán bandukolnak,
S nem kérdi a végtelen:
Hát e felleg
itt mit akar?
Egyik illan
másik lebben,
Röppennek
tova,
de néha olybá tűnik:
megállt odafent az idő vasfoga.
Fodrozódik-csipkéződik
ezer ránca,
Taralyos
tajtékok különös tánca,
Egy árnyékot
vető óriás matuzsálem arca,
Vagy egy kis
pamacs lesz a napsugarak harca.
Nékem ez nem harc - javít a
napsugár..
Kire és hol vetek fényt - nem
rajtam áll.
Dehát mégis kin - erősködöm?
Hisz ott vagy bennem megszínezett bőrömön.
Ahogy kutattam nem jött a válasz,
A gondolatok repkedtek-kuszáltak.
S felvilágolt lelkemben,
Hogy a fény mélyen a testemben,
Okkal létezik. Okkal süt és okkal vár.
S hogy én sem vagyok más,
Hétvégém szépsége oly hihetetlen,
távoli messzeségbe vész,
Együtt csúszkálni Veled a latyakban,
nincs kedvesebb - megáll az ész.
Ugrálunk át köveken, folyókon,
néha nyújtok egy segítő kezet,
finoman keressük a határokat,
Ki hol - kit vezet?
A völgynek is csak fele nap a másik fele árnyék,
Így vagyunk összerakva mi is - így teljes a kép.
Rájövünk nincs tökéletes és az kinek is kellene?
Apro akadályok jönnek - de nem vagyunk ellene.
Átkelünk folyókon - lépegetünk hegyre fel,
El - el veszek hangodban - de egyre csak el.
Megcsuszok, kapaszkodok, ágaktól féltem szemed,
Mi most már nem csak a te világod,
Úgy érzem érte én is felelek.
Látlak téged és azt kívánom még jobban lássalak,
Lehunyt szemmel dőlök hátra, kirajzolódik két alak.
Ha jobban nézem eggyé válnak a végtelen fokán,
Honnan jövünk és hová megyünk a véletlenek okán?
Budapest, 16.01.2022
