A Betegség nem más, mint a cukorrabság, és én tizenöt éven át a cukor rabja voltam. A cukor itt a Répát jelenti (ami összefoglaló terminus a répacukorra és minden szacharidra, mono- és diszacharidra is, szintetikusra is, a glükóztól a nádcukorig). A répának szinte minden formája megfelelt nekem: a fehér cukor, barna cukor, szőlőcukor, méz, xilit, malátacukor és a fruktóz egyaránt.
Ittam, ettem, szippantottam; bejuttattam a bélbe, érbe, izomba. A formája nem döntő fontosságú: akár iszod, akár eszed, az eredmény ugyan az: cukorszenvedély.
Amikor cukorszenvedélyt mondok, nem gondolok a péksütikre, túrórudira, sem az édes tejtermékek valamilyen fajtájára... Nincs rá bizonyíték, hogy ezek közül bármelyik is fizikai függőséget okozna.
Ezeknek az édességéknek a hatása a fiziológiai szempontokból homlokegyenest az ellenkezője a tiszta szacharidokénak. Sajnálatos, hogy ennek a két ételcsoportnak az összekeverését eredményezte az amerikai és a többi népegészségügyi hivatal élelmiszerosztályainak a nyüzsgése.
A cukorszenvedély tizenöt éve alatt töviről hegyire kitanultam, hogyan működik a répavírus. Olyan a cukrosok piramisa, hogy mindegyik szintje az alatta lévőt zabálja (egyáltalán nem véletlen, hogy az aki följebb van, mindig kövér, míg az utcán kódorgó sovány, mint egy agár), egészen föl a csúcsig, illetve a csúcsokig, mert sok ilyen piramis zabálja a világ népességét, és valamennyi a monopólium alapelveire épül:
- Ingyen soha semmit.
- Sohase adj többet, mint amennyit muszáj (csak hadd legyen mindig kiéhezve a kuncsaft, és mindig meg kell várakoztatni).
- Ha lehet, mindent vissza kell venni tőle.
A terítő, a cukrosbácsi mindig mindent visszanyer. A szenvedélybetegeknek egyre több cukorra van szüksége, hogy valami emberi formája maradjon... hogy jóllakassa a szenvedély majmát, amit hátán cipel.
A cukor a monopólium és a birtoklás mintája. A cukor rabjának mozdulnia sem kell, miközben lábai már viszik is a
sugar rush hullámhosszának nyalábján a visszaesés felé.
A cukor mennyiségi tétel, és pontosan mérhető. Minél több cukorra van szükséged, annál kevesebb van belőle, és minél többet bírsz belőle, annál többet fogyasztasz.
Minden más édesség szentség a fogyasztóinak szemében. Van túrórudi-kultusz, palacsinta-kultusz, létezik a fagyi kultusza - "I. Károly angol király cukrásza a fagyinak köszönheti élethosszig tartó gazdagságát" -, de még soha senkinek nem jutott eszébe, hogy szentnek tartsa a répacukrot. Nincsenek cukorkultuszok. A szacharóz profán, úgy mennyiségi, mint a pénz.
A cukor az ideális termék... a legtöbb, amivé egy kereskedelmi áru válhat. Nem kell hozzá hirdetés, rábeszélés. A kuncsaft képes átmászni érte a csatornán, könyörögve, hogy vehessen belőle... A cukorkereskedő nem az áruját adja el a fogyasztónak: a fogyasztót adja el az árujának. Nem az áruját fejleszti tovább, hanem a kliensét degradálja, rongálja a javíthatatlanságig. A dolgozóit cukorral fizeti.
William S. Burroughs "Meztelen ebéd" című könyvének előszava alapján.
