Loudest voice in the cave

You can call it inspiration, that little inside voice,
an idea trapped inside your head.
This poem is about that voice.

It hunts you in your sleep
It hunts you when you're awake.
Doubt comes along with it
Your thoughts cannot escape.

A constant whisper in your ear
An itching wound without heal.
It pushes you to act, despite of fear
It tells you to go further, and you kneel.

You can't give it a reason
you can only curse the fate.
Try to  put it aside, it won't fade
As long as unfinished, it won't give you a break.

Don't bother nor long chances
Neither what others say.
Doing the unusual has never been safe
But that's the loudest voice in the cave.

Budapest, 2015 november 24

Borbély Gábor

A lecserélt kulcscsomó

Mindennapos rutinból súlyos pillanat,
Utoljára kattan a zár: nincs több fordulat.
Unottig ismételt mozdulattal csukom be múltam,
S a jól ismert ajtó reszketeg, mégis néma marad.

Nincs mögötte semmi, mi jelen vagy jövő,
Életemnek egy szelete: az elmúlt esztendő.
Kirostáltam rég minden leckét, s eszméket,
Hogy magamnak mit igen, s mit nem kérek.

A kulccsal babrálok, máris idegen kezemnek,
Céltalan zörögnek a ráaggatott jelképek:
Munka, lakás, párkapcsolat, a garázs...
Még nincs se öröm, se bánat, csak elhatározás:

Hogy végleg elhagyom a régi kulcsokat,
Hadd jöjjenek újak!
Ujjakra karikák nem, de karikámra újak.
Lecserélem hát kulcscsomómat!

Nem számít se nevük vagy rajtuk a jelzet.
Schlüssel, key, chiave vagy simán csak "Elzett"
Én leszek az a kulcscsomó, és én voltam ez is.
Idővel rámfűzödik majd ez is, az is.

Hisz a gyűrű vagyok, egy kör, egy "ensō"
Körbe ér az élet, majd elhangzik a végszó:
"Nem kár semmiért mi volt, s többé már nincs,
Minden csak múlandó, a pillanat a valódi kincs."




Budapest, 2015. november 26.              Tóth Róbert